infidels

Az izraeli katonai döntés, miszerint indítsanak szárazföldi támadást dél-libanonba, hogy elérjék a célokat amiket a légierő képtelen volt: elhamarkodott döntésnek bizonyult. A fő katonai vezetés a háború második hetében sem tudta, hogy hol és mikor, és hogy egyetalán indítsanak-e támadást. Ez a bizonytalanság részben a légierőnek (IAF) volt köszönhető. Miután képtelenek voltak céljukat teljesíteni, továbbra is teljes bizonyossággal mondták a felsőbb vezetésnek "már csak egy nap", "már csak még egy nap és végük". Természetesen nem így lett. Miközben zsidó főtisztek azt nyilatkoztak a sajtónak, hogy a szárazföldi támadás pontos ideje hétpecsétes titok, valójában ők maguk sem tudták. A késlekedés a kisebb határmenti IDF alakulatok tapasztalataiból is táplálkozott. Július 18.-i jelentéseik szerint a Hezbollah kitartóan harcol, és még mindig stabilan tartják a közvetlenül Izraelre néző hegygerincet.

Ezen a ponton a zsidó államfő, Ehud Olmert politikai döntést hozott: északon beveti az IDF teljes haderejét, míg segédei megszellőztetik a külföld felé, hogy nyitottak a békére, ha egy ENSZ kontingens átveszi az irányítást dél-Libanonban. Utóbbi természetesen csak az utolsó mentsvárként szolgált, ha már minden kötél szakad, lesz hova hátrálni.
Minden kötél szakadt.

Hogy hű legyen a fenti stratégiához, az izraeli tartalékosokat kivezényelték a frontra Július 21-én. A tartalékos csapatok bevetése meglepte nem csak a külföldi elemzőket (a Pentagon már itt tudta, Izrael nagy bajban lehet), de még a saját hadvezetést is. A kapkodva, és szervezetlenül lebonyolított akciónak meg lettek az eredményei. A fronton harcoló zsidó katonák az ellátmányt és lőszerutánpótlást csak 24-48 óra késéssel kapták meg. Szervezetlenségük végzetesnek bizonyult.

Július 22-én jött el a nap, mikor az Amerikai Egyesült Államok is beavatkozott a konfliktusba. Ezen a napon korábban Izrael nagyobb mennyiségű precíziós irányított rakétát kért tőlük, amit gyorsan meg is szavaztak, és már aznap kiszállították. A Pentagonnak nyilvánvalóvá vált, az IAF minden municióját (nem csak a szó szoros értelmében) ellőtte az első 10 nap során, ez pedig csak arra utalhat, hogy felhagyott a stratégiai műveletekkel, és dühében ahelyett, hogy Hezbollah állásokat támadna mészárszékhez hasonló hadjáratba kezdett a még megmaradt libanoni infrastruktúra ellen. Hozzátették még, hogy ez a stratégia már a második világháborúban is kudarcba fulladt, mikor a szövetségesek porig rombolták Németország jelentős infrastrukturális központjait - mindenféle hatás nélkül a német morálra és hadi kapacitásra.
Egyéb amerikai szakértők is aggodalmukat fejezték ki a háború alakulása kapcsán: hogy lehet az, hogy az IAF képtelen volt megszüntetni az Al-Manar televízió adását, miközben szinte teljesen lerombolta a televízió-hálózat közvetítő csatornáit? A csatorna a háború mind 33 napján, szüntelenül sugárzjott. Jogosan merül fel a kérdés, hogy lennének így képesek megnyerni egy háborút, ha már egy televízió adását sem sikerül elcsendesíteniük?

Az izraeli tartalékosok behívásának két célja volt: a már harcoló határmenti alakulatok támogatása, s ezen felül segítségükkel akartak "súlyt adni" a támadásnak. Július 22-én a hezbollah Nasr Brigádjának katonái számára végre eljött a pillanat amire vártak. Szemtől szembe találkozhattak az ellenséggel Maroun al-Rash utcáin. Nagyon jól beásott, felszerelt és képzett csapatok voltak ezek, és annak ellenére hogy a zsidó katonaság a nap végén azt jelentette elfoglalták a várost, ez közel sem így volt.
IDF alegységek folyamatosan próbálták bekeríteni a Nasr csapatokat, folyamatosan kudarcot vallva és ellenlökésekbe szaladva az egész városban. Speciális három fős vadászcsapatok járták az izraeli vonalakat, sok páncélost elpusztítva könnyen hordozható házikészítésű anti-tank fegyvereikkel. "Tudtuk, hogy ezt fogják tenni - nyilatkozta Ilay Talmor, egy kimerült izraeli katona - ez az ő földjük. Mi is ezt tennénk, ha minket érne támadás."
Ezidőtájt kezdett hadrendbe állni a teljes IDF a maga többezer fős létszámával a libanoni határ teljes vonalán. Joggal hihette az idő tájt mindenki, hogy Libanon teljes lerohanására és megszállására készülnek. Avi Pazner, izraeli szóvivő szerint "Nem készülünk Libanon inváziójára. [...] A kombinált légi, szárazföldi és tüzérségi nyomás majd elűzi a Hezbollahot még mielőtt bármiféle lerohanás és megszállás ténylegesen szóba kerülne." Az elűzés és a lerohanás&megszállás közötti különbség ezennel tisztázva lett; még egy jel a Pentagon felé: Izrael képes behatolni egy városba (Maroun al-Rash) de képtelen azt megszállni.
Az amerikai polgárháború egyik történetéhez hasonlították ezt a helyzetet: Robert Lee tábornok vérgőzös támadására Gettysburghnél. "Oh természetesen el tudok oda jutni - mondta Lee egyik hadnagya a művelet során - ottmaradni, na az jelent problémát."

A Hezbollah jelentéseiből utólag kiderült, hogy az IDF-nek egyetalán nem sikerült a konfliktus során biztosítani a határmenti zónát, és hogy Maruon al-Rash városát sosem vették be teljesen. Még egy tanulságos dologra fény derült: a Hezbollah a 33 nap során nem érezte szükségét annak, hogy behívja tartalékos csapatait, nem tudom eléggé kiemelni, de a Nasr Brigád 3000 katonája harcolta végig az egész háborút, minden személyi utánpótlás nélkül. A Libanonból érkező jelentések alátámasztják ezt az állítást, legnagyobb megelepetésükre a Hezbollah vezetői látták az Iraeli csapatok gyenge morálját, és szervezetlenségét. Az egyetlen olyan egység amely az elvárásokhoz mérten teljesített a Golani Brigád volt zsidó oldalon. Egyik libanoni megfigyelő megjegyezte: "Az IDF szedett-vedett banda volt, de ez történik ha negyven évig csak gumilövedékekkel lőnek nőket és gyerekeket Gázában és Ciszjordániában."

Július 25-én, Izrael elérte Bint Jbeil városát, ahogy ők nevezték: a "Hezbollah terror fővárosát". A harcok itt kilenc napon át folytak, és az IDF képtelen volt elfoglalni ezt a várost is - a háború végéig Hezbollah kézen maradt. Addigra a város már teljesen romokban hevert ugyan, de az arab harcosok képesek voltak túlélni a sorozatos tüzérségi és légicsapácsokat. Mint az Észak-Vietnámiak, bunkereikbe húzódtak a támadások idejére, majd mikor a szárazföldi csapatok megindultak, újra előbújtak és tüzet nyitottak.



Izrael egyik (a sok közül) háborús bűne a július 24-én libanoni városok ellen idított fürtbomba támadás. Szándékosan régi, dupla kibiztosítás nélküli bombákat használtak, amelyek rendkívül vezélyesek, és a fel nem robbant kis bombák még mindig aktuális problémát jelentenek Libanon lakóinak. Azóta civilek tucatjai vesztették életüket az egész országban, mert mint tudjuk a stratégiai bombázás helyett Izrael bosszúra szomjasan egész Libanont teleszórta ezekkel az egyébként nagyon hatásos gyilkoló szerkezetekkel.

Július 26-án, a harcok legkeményebb napja után a zsidó hadvezetés úgy határozott, hogy a még mindig Hezbollah kézen levő Bint Jbeil városában bevetik az elit Golani Brigádot. Délután két órára az elit egység 9 katonája halott volt, míg 22-en megsebesültek. Ebben az időben határoztak úgy, hogy bevetik a szintén elit egységnek számító ejtőernyős egységüket Maroun al-Rashban, ahol a harcok már harmadik napja folytak, eredmény nélkül.

Július 27-én, a kudarcokat látva az izraeli vezetés beleegyezett további három tartalékos hadosztály hadrendbe állításába - ez összesen 15000 katonát jelentett! Emlékezzünk csak a Nasr Brigád létszámára...
Az amerikai légierő (USAF) egyik tisztje így nyilatkozott a még mindig eredménytelenül folyó légitámadásokról: "Ez nem volt sebészi. Ez nem volt pontos. És legfőképp, nem volt okos húzás. Nem boríthatsz be egy országot repeszekkel, és remélheted, hogy így győzni fogsz."

A háború előtti években a Hezbollah titokban kb. 18000 rakétát raktározott fel a légicsapásoktól teljesen védett raktáraiban és bunkereiben. Hezbollah tisztek számítása szerint, egy rakéta kilövésétől számítva Izraelnek 90 másodpercre van szüksége, hogy bemérje őket, és vadászgépeket indítson a célpont megtámadására. Hosszú évek kemény kiképzése során azonban a katonák képessé váltak arra, hogy telepítsék, kilőjék majd elrejtsék mobil kilövőállásukat, kevesebb mint 60 másodperc alatt!
A Hezbollah körülbelül 4000 rakétát lőtt ki a háború 33 napja során, a harcok végére ezzel 14000 rakétára csökkent a készletük, amivel gond nélkül kitarthattak volna még legalább 3-4 hónapon keresztül.

Továbbá a Hezbollah harcosok keménynek, és jól képzettnek bizonyultak. Hírszerzési segítséggel gyakran egyenlő, ha nem jobb ellenfélnek bizonyultak a zsidók legjobb egységeinél. Legyőzték őket a terepen, nem egyszer hirtelen visszavonulásra és légi támogatás kérésére késztetve az ellenséget.
A robosztus Hezbollah védvonal halálos volt a páncélosokra is - a fejvesztve visszavonuló zsidók több mint 40 páncélost hagytak hátra, lebtöbbjüket a védelem teljesen elpusztította a nagyon jól elhelyezett AT-3 "Sagger" típusú, orosz gyártmányú, 3km lőtávolsággal rendelkező páncélos-elhárító lövedékeikkel.

Kicsivel a fegyverszünet életbe lépése előtt a zsidó hadvezetés azt tervezte, hogy ejtőernyősöket dobnak le mélyen Hezbolah területre. nagy számú izraeli katonát szállítottak a Litani folyó északi részére, ezzel kívánva jelezni hogy meddig kéne terjednie az ENSZ csapatok által ellenőrzött biztonsági zónának. A döntés majdnem katasztrófához vezettett. A területre érkező légiszállítási egységeket azonnal körbevették a helyi harcosok, és csak az időközben életbe lépő tűzszünet mentette meg az életüket.

A teljes zsidó kudarc a számokat figyelve körvonalazódik a legjobban. Mai napig azt állítják, 4-500 Hezbollah harcost öltek meg, míg saját veszteségeik nagyságrendekkel kisebbek voltak. Azonban egy precízebb számítás azt mutatja, hogy a veszteségek a két oldalon közel egyenlőek voltak. Tudvalevő, hogy a síitáknál (így a Hezbollahnál) lehetetlen, hogy ne adják meg a kijáró végtisztességet és temetést egy mártírnak, így egyszerűen elég csak összeszámolni a temetéseket. Hezbollah harcosoknak kevesebb, mint 180 temetést tartottak a háboút követően - ez a szám majdnem akkora, mint az izraeli veszteségek.

Akárhogy számoljuk - rakéták, péncélozott járművek, holtak, sebesültek - kétségtelen, hogy a Hezbollah döntő győzelmet aratott katonailag. Döntő volt katonai győzelme, azonban politikailag Izrael(és ezzel az USA, ami nyíltan zsidó-párti volt - és az a mai napig) veresége katasztrófálisnak mondható.