infidels

Az 1948 májusában megkezdődött arab-izraeli háborúról is gondosan ápolt mítoszokat oszlat szét a szerző. Elsősorban azt, hogy egy rosszul felszerelt, szorongatott izraeli haderő Dávidként szállt szembe és győzte le az arab Góliátot. E helyett „az újonnan megalakult izraeli hadsereg az ország kommunista pártjának segítségével jelentős nehézfegyverzet-szállítmányt kapott Csehszlovákiából és a Szovjetunióból, míg az arab reguláris haderők néhány, saját nehézfegyvereiket hozták a csatába. A harc néhány hetét követően az izraeli toborzás olyan hatékonnyá vált, hogy a nyár végére a hadsereg létszáma nyolcvanezresre duzzadt. Az arab reguláris haderő létszáma sohasem emelkedett 50 000 fölé és ezen kívül a britek – fő fegyverellátójuk – leálltak a fegyverszállítással.”
 
Ezzel egy időben „a zsidó közösség vezetői nyilvánosan a végpusztulást festették fel, és a közvéleményt egy ’második holokauszt’ eljövetelére figyelmeztették. Egymás között azonban ilyeneket sohasem mondtak.”
 
Pappe megdöbbentő szorgalommal és részletességgel tárja fel a földdel egyenlővé tett palesztin falvak és városrészek megsemmisítésének történetét. A Haifában lakó arabokkal például így bántak el: „Mivel a zsidó telepesek csak az elmúlt évtizedekben érkeztek, házaikat a hegyek magasabb részeire építették. Így azután az arab negyedek fölött éltek és könnyen vehették őket akna- és golyótűz alá. December óta gyakran megtették ezt. A megfélemlítés más eszközeit is felhasználták: a zsidó csapatok robbanóanyaggal teli hordókat és acélgömböket gurítottak az arab lakónegyedekre, majd pedig üzemanyaggal kevert olajat öntöttek az utakra, és azt meggyújtották. Ahogyan a rémült palesztinok kirohantak otthonaikból, hogy megpróbálják eloltani a tűzfolyamokat, géppuskatűz fogadta őket. Ahol pedig a két közösség még mindig kapcsolatban állt egymással, ott a titkosszolgálat kocsikat hozott palesztin garázsokba javításra, de azokat előtte robbanóanyaggal és robbantószerkezetekkel rakták tele és így aratták a halált és a káoszt”.
 
A festői Lifta falura pedig így köszöntött 1947. december 28-a: „A Hagana célpontja az egyik kávéház volt. A géppisztolyokkal felfegyverkezett zsidók tűz alá vették a kávéházat, míg a Stern banda tagjai egy közeli buszt állítottak meg, és össze-vissza tüzeltek rá.”
A Hagana félkatonai szervezet, míg a Stern banda szélsőséges terrorszervezet volt, amelyet a negyvenes években a későbbi miniszterelnök, Menachem Begin vezetett.
 
A dátumra itt is érdemes ügyelni: jóval az arabok „váratlan és indokolatlan” támadása előtti időpontról van szó.
 
Közben lázasan folytak a fegyverfejlesztések. Mint a palesztin házakat különösen gyorsan és hatékonyan meggyújtó lángszóróé. De szorgalmasan fejlesztették a biológiai fegyvereket is, mégpedig Efraim Kacir, a későbbi izraeli elnök irányításával. Ez a csapat elsősorban olyan fegyvert akart létrehozni, amely megvakítja az embereket. Kacir ezt jelentette Ben-Gurionnnak: „Állatokkal kísérletezünk. Az állatok nem múltak ki (csak megvakultak). 20 kiló anyagot tudunk előállítani naponta.” Júniusban Kacír azt javasolta, hogy a fegyvereket próbálják ki embereken.
 
A terv arról is szólt, hogy a palesztin falvak lakóit először meg kell fosztani emberi tulajdonságaiktól, hogy azután a likvidálás és elűzés „legitim célpontjaivá” váljanak.
 
A palesztinok emlékezetében leginkább  Dír Jasszin falu sorsa vésődött be. Az ódon falu 1948. április 9-i elpusztításáról az akkor 12 éves, a mészárlást csodával határos módon túlélt Fahim Zajdan így mondta el: „Egymás után vittek ki bennünket. Lelőttek egy öreget és amikor egyik lánya sírni kezdett, őt is lelőtték. Majd Muhamed bátyámat szólították, akit előttünk lőtték le. Amikor édesanyám kiabált és fölé hajolt, kishúgomat, Hudrát karjaiban tartva, őket is lelőtték.”
 
Pappe a tisztogatást elkövető főbűnösök saját szavait idézi rájuk az általa kikutatott dokumentumokból, mint ahogyan teszi azt Mordeháj Makleffel, az izraeli hadsereg későbbi első emberének parancsával: „Öljetek meg annyi arabot, amennyivel találkoztok; gyújtsatok fel minden gyúlékony tárgyat; robbantsatok fel minden kaput.”
 
„Kútmérgezésre” is sor került: a  Nemzetközi Vöröskereszt jelentette, hogy a Haifa városában váratlanul kitört tífuszjárvány egyetlen oka az lehetett, hogy tífuszbaktériummal fertőzték meg a várost vízzel ellátó Kabri-forrásokat.
 
A történész felteszi a kérdést, vajon „három évvel a holokauszt után mire gondoltok azok a zsidók, akik látták e nyomorultak karavánját”?
 
Hogy mit gondoltak vezető izraeli politikusok róluk később is, arra nem egy helyen utal Pappe, például Rafal Eitan vezérkari főnök 1976-os kijelentését idézve, amely szerint a palesztinok „svábbogarak”. Róluk – pontosabban azon részükről, akik a Gáza-övezetben laknak – írja a szerző, hogy „a bombázás történelmének leghosszabb ideig voltak az áldozatai: 1948-tól a mai napig.”
 
Pappe foglalkozik a szent- és imahelyek elpusztítására való reagálásban tapasztalható kettős mércével is. Míg egy zsinagóga falán megjelenő falfirka is hatalmas felháborodást és dühöt vált ki, a palesztin kegyhelyekre ugyanez egyáltalában nem vonatkozik.
 
Néhány példa: Majdalban és Kiszarija falvakban a mecseteket vendéglőkké alakították. A Beersheba-i mecsetet bolttá.  Ajn Hod mecsetjét bárrá alakították át. Az Ajn al-Zajtunban lévő mecsetet tejgazdaság részévé tették. A Hittin mecsetet – annak épületét a szájhagyomány szerint Szala al-Din építtette 1187-ben a keresztesek fölött aratott győzelme emlékére – először szöges dróttal kerítették el, majd pedig az épület köveit a szomszédos kibbuc lakói hordták el.

A földdel egyenlővé tett Ajn Gazal palesztin falu még álló mecsetjét 2002-ben gyújtották fel. Bajszan Araba’in nevű mecsetje 2004-ben lett gyújtogatók áldozata. A jaffai Haszan beik mecsetre rendszeresen köveket dobálnak, és egy alkalommal egy olyan disznófejet hajítottak az udvarába, amelyre a próféta nevét írták. 2003-ban a Zarughara-i al-Szalam („Béke”) mecsetet bulldózerezték le.
 
A zsidó állam még a flórával is politizál. A palesztin falvak gyökerestül eltávolított olajfái helyére a helytől idegen ciprus- és fenyőfákat telepítenek oda, hogy az ország „európai” kinézetű legyen. De olykor szinte csodák is történnek. Amikor az elpusztított palesztin Mujajdial elhajtott lakói közül néhány sok-sok évvel később ellátogattak falujukba, azt látták, hogy az odaültetett fenyőfák kettéhasadtak, és a széttört törzs közepén olajfák törtek elő „az ötvenhat évvel korábban odaültetett idegen flórával dacolva”.
 
Az Izrael erőd címet kapott zárófejezet mottójául Pappe Arnon Soffernek, a Haifa Egyetem földrajztanárának a Jerusalem Post című lap 2004. május 10-i számában megjelent írásából vett idézetet választotta: „Ha élve akarunk maradni, akkor ölni, ölni és ölni kell. Minden nap... Ha nem ölünk, nem létezünk majd”.
 
Pappe magisztrális könyvének végén azt a nézetét hangoztatja, hogy Izrael csak úgy kerülheti el a jövőben egyre súlyosbodó és véres, katasztrófába torkoló konfliktusait, ha a világ többi államához hasonlóan megszűnik „zsidó államnak” lenni: az elűzött palesztinok hazatérhetnek ősi földjükre, és ott éppen úgy élvezhetik demokratikus jogaikat – beleértve a szavazáshoz való jogot – mint a földkerekség bármely más, demokratikus államában.

(Lovas István – Magyar Nemzet)