Február 8-án este Brüsszelben tartott előadást Dominique Vidal, a világszerte terjesztett Le monde diplomatique című havi folyóirat munkatársa, hogy beszámoljon legújabb, Párizsban megjelent kötetéről, amelynek témája az izraeli „új történészek” és a palesztinok ellen irányuló etnikai tisztogatás.

„Új történészeknek” keresztelte el a szakma azon izraeli történészeket, akik szakítva az eddigi mítoszokkal, beleértve a hazájukat „önként” elhagyó palesztinok mítoszát, levéltári anyagokra támaszkodva tárták fel, hogy a palesztinokat kész tervek alapján űzték ki hazájukból. Az etnikai tisztogatásban – amelyet a palesztinok nakbának, katasztrófának neveznek – nagyon sokan elpusztultak.
 
A téma rendkívül kényes, mondta a termet „csordultig” megtöltő hallgatóságának  a francia újságíró, ugyanis az etnikai tisztogatás  dokumentált feltárásából logikusan következik, hogy az akkor elűzött palesztinoknak joguk van visszatérniük szülőhazájukba.
 
Vidal az új történészek közül kiemelte Ilan Pappét, akinek a szülei Németországból menekültek Izraelbe a harmincas években. Pappe nemrégiben hagyta el izraeli katedráját, és azóta az Egyesült Királyságban tanít, ugyanis az ellene folyó hajsza már lehetetlenné tette munkáját.
 
2006 októberében jelentette meg először The Ethnic Cleansing of Palestine (Etnikai tisztogatás Palesztinában) című könyvét, amely – mondta Vidal – francia fordításban a márciusi párizsi Könyvszalon alkalmával jelenik meg.
 
Ilan Pappe kötete tavaly papírkötésben több kiadást ért meg az Egyesült Államokban, és nemzetközi sikere mind hangosabbá válik, amit nyilván felerősítenek a gázai események.
 
Mint ilyenkor szinte bevett szokás, Pappét dühödt ellenfelei nem érveivel birkóztak,  hanem ad-hominem (személyét célba vevő) rágalmakkal árasztották el, egyebek között sarlatánnak és kommunistának nevezve.
 
Aki ismeri a jelenlegi magyar könyvkiadás „tűréshatárait”, annak nyilván sokat mond, hogy az Európa könyvkiadónál Izrael – Palesztina címmel kiadott könyvben, a szerző, Mario Vargas Llosa, aki Peruban jobboldali elnökjelölt is volt, teljes másfél oldalon át dicséri Pappét az „új történészekről” írt könyvrészletben, ezzel a felütéssel: „De inkább csak Ilan Pappe történésszel akarok foglalkozni, azzal az izraelivel, aki legtovább jutott a szembenállásban, és aki a legelszántabb harcot vívja hazája politikai és akadémiai rendszere ellen”.
 
Később azt írja, mozgalom indult, hogy az Oxfordban végzett Pappét távolítsák el katedrájáról, „ez azonban nem járt sikerrel, bizonyára az egyetemek világában élvezett nemzetközi támogatás miatt, mert igen nagy tekintélynek örvend Pappe mind Európában, mind pedig az Egyesült Államokban.” Ennyit a „kommunista sarlatánról”.
 
Idén lesz 60 éve Izrael állam alapításának. És a Nakbának, a katasztrófának, amely 1948-ban érte el csúcspontját: az év februárjában, vagyis még mielőtt az arabok elindították a „látszatháborút”, már 300 ezer palesztint elűztek  hazájából.
 
E „látszatháborúnak” Pappe külön fejezetet szentel, amelyben bemutatja, hogy szintén ellentétben a köré épített mítosszal, az arab uralkodók és vezetők a zsidó politikusokkal kötött, színfalak mögötti egyezséggel igencsak korlátozott, tessék-lássék háborút viseltek Izrael ellen a „palesztinok megsegítésére”, holott pusztán saját érdekeiket vették figyelembe, miközben alattvalóik felháborodása alól akarták kihúzni a szőnyeget.
 
Pappe azt állítja, az egykori tények ismerete nélkül sem a mai Izrael, sem annak törekvései, sem pedig a mai Gázai-övezet és Ciszjordánia eseményei nem érthetők meg.
 
A történész kötete az etnikai tisztogatás elfogadott, tudományos meghatározását alkalmazza a palesztinok esetére is és úgy érvel, hogy mivel a világ szemében – beleértve az amerikai külügyminisztériumot és az Egyesült Nemzetek Szervezetét – az etnikai tisztogatás emberiség elleni bűntett, a korabeli és mai izraeli „palesztin-politikára” is így kell tekinteni.
 
A kötet három fő forrásra támaszkodik. A kilencvenes években hozzáférhetővé vált izraeli katonai levéltárakra, a korábbi levéltári anyagok újraolvasására és, harmadsorban, a palesztin orális történelmi tárak anyagára.
 
Pappe könyvének előszavában már bemutatja azt, hogy a palesztinok kitisztogatása nem egyfajta elkapkodott, véletlenszerű cselekedet eredménye,  hanem pontosan, de titokban lefektetett terveké, amelynek végső formáját, a „D” („Dalet”) változatot 1948. március 10-én „11 veterán cionista vezető fiatal zsidó tiszttel együtt” dolgozták ki. A terv végrehajtása után az őshonos palesztin lakosság több mint felét, mintegy 800 ezer embert űztek el otthonából. 531 falut romboltak le és tizenegy városrészt ürítettek ki.
 
Az 1947 decemberében megkezdett etnikai tisztogatásban a cionista mozgalom vezetőjétől, David Ben Guriontól, a zsidó állam alapítójától és első miniszterelnökétől kezdve részt vett számos miniszterelnök, beleértve a „humánus” Jichak Rabint is. A „Mandátum” időszak kezdetén a palesztin lakosság aránya 90 százalék volt, majd ez kétharmados többségre csökkent, később pedig palesztin kisebbséghez vezetett.
 
A „D” terv közvetlen elődje, a „C” terv már a következő lépéseket rögzítette: „a palesztin politikai vezetés megölése; a palesztin lázítók és pénzügyi támogatóik megölése; a zsidók ellen fellépő palesztinok megölése; a fontosabb palesztin tisztségviselők megölése; a palesztin közlekedési- és szállítási rendszer megkárosítása; a palesztin életforma forrásainak megkárosítása, úgy mint a kutaké, malmoké, stb.; olyan közeli palesztin falvak megtámadása, amelyek valószínűleg részt vesznek jövőbeni támadásokban; palesztin klubok, kávéházak, találkozóhelyek, stb. megtámadása.”

[folyt. köv.]